A legrágább kő
Az igazi gyémánt ragyog rajta kevés karc,
Tiszta ékkő, rajta nem tükröz vissza arc.
Kezedben fogod és érzed az évmilliókat,
De a gyémánt is csak gyémántban lesz több, mint kvarc.
Nézz a gyönyörre, keresd a választ!
Megleled-e magad, ha mélyen belé marsz?
Bennem ott vagy, Te, hogy fényessé ragyogj
Mindent, mi valaha csak léteddel a képre hatott.
Eltűntél, persze, nekem csak az emlék maradt,
A gyémántból csak egy arc, mi az évekhez ragadt.
Ott voltál Te, a drágakő, mégis elmúlt minden,
Búcsúztam, hogy érzésként létezhess az örökben.
Egy kicsit még emlékszem, milyen volt a karodban álmodni,
Nyakaknak hálóját szépséggé fokozni,
Estéknek Csillagát nappal is látni, tudod, ragyogni-
De a végső búcsút kimondtam, szerettelek, c’est la vie.
Reggel majd fölkel a Nap, a búcsút elmossák a percek,
Halad az élet, s távoli lesz a tiszta kő, lesz végre merszem,
Hogy beszéljek az arcról, a kézről, a testről, a lélekről,
Rólad, Te emlék, Te érzés, ki egyszer a gyémántban tetszett.
Egyszer talán persze visszatér minden, s előttem áll majd a fájdalom,
Az emlék helyett majd ott lesz a való, mi ott kopog az ablakon.
Fájó lesz a perc, mi elveszett, kínnal tölti ki az űrt,
Szívemből kitör a fájdalom,mit addig őrizve tűrt.
Addig maradok boldog, próbálok magamnak élni,
Hogy lehessen mire emlékezni, ha majd próbálsz visszatérni.
Mondod majd, hogy szeretsz, és sajnálod,
Én meg nem ismerlek föl, hogy egyedül követhessek el Érted-
Öngyilkosságot…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.